Tranzakcionalizmus és realizmus: Donald J. Trump külpolitikája

Abstract

Donald J. Trumpnak nem volt „jó” sajtója a főáramhoz tartozó médiumok, hírmagyarázók, politológusok és történészek között. A többségük egyfajta „aberrációnak” tekintette elnökségét, így külés biztonságpolitikáját is. Ez utóbbi területeken az évtizedes liberális internacionalizmust kérték számon az Egyesült Államok 45. elnökétől, beleértve a multilateralizmust, a nemzetközi szervezetekben való aktív és vezető részvételt, a szövetségesekkel való zökkenőmentes kapcsolatokat, az „értékek” vélt vagy valós érvényre juttatását a nemzetközi kapcsolatokban – hogy csak néhány elemét említsük ennek a wilsoni hagyománynak. Úgy tűnik azonban, hogy az elnök kétségtelenül rendhagyó stílusa esetenként elfedte a tényleges politikai cselekvést. Ha ez utóbbit nézzük, sine ira et studio, akkor Donald J. Trump külpolitikája, illetve külpolitikai öröksége távolról sem tűnik radikálisan messze elrugaszkodottnak az amerikai külpolitika gyakorlatát tekintve. Más szavakkal, több a folyamatosság Barack Obama és Donald Trump, illetve Donald Trump és Joe Biden külpolitikájában, mint amennyire első pillantásra látszik. Az átfogó stratégiai kérdés, amire a Trump-adminisztrációnak választ kellett adnia az volt, hogy a liberális nemzetközi rend továbbra is ugyanolyan formában szolgálja-e az Egyesült Államok érdekeit, ahogyan azt – bizonyos változtatásokkal – a hidegháborút követő évtizedekben tette. Egy másik megválaszolandó kérdés az volt, hogy Amerika a 2011. szeptember 11. után a tágabb Közel-Keleten vállalt kötelezettségeinek továbbra is eleget tud-e tenni kül- és belpolitikai sérelmek nélkül. Ugyancsak kérdésként merült fel, hogy az előző elnökök által folytatott politika Kínával kapcsolatban – alapvetően erőfeszítések Kína kooptálására a liberális nemzetközi rendbe – meghozta-e a várt eredményt vagy sem. Mindezeket a kérdéseket a két párt külpolitikai elitjének tagjai megpróbálták kikerülni, de Donald Trump „Washington” és a „mély állam” ellen indított verbális támadásai a 2016-os elnökválasztási kampány során legitimnek tűntek, és visszhangra találtak számos választónál. Trump jogosan vetette fel többször, így a külpolitikáról 2016. április 27-én elmondott beszédében is, hogy a hidegháború befejezése után az Egyesült Államok vezetői nem tudtak világos jövőképet adni sem az amerikai választóknak, sem a világnak. Élesen bírálta a megelőző vezetések „nemzetépítő” (jobban mondva, „államépítő”) törekvéseit elsősorban Afganisztánban és Irakban, valamint a bizonytalan és ellentmondásos politikát Egyiptomban, Líbiában és Szíriában – általánosságban az ún. arab tavasszal kapcsolatos amerikai politikát. Figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok erőforrásait tekintve túlterjeszkedett, és a szövetségesei nem támogatják kellő mértékben Washingtont, noha haszonélvezői többek közt az amerikai biztonsági védőernyőnek. Kimondatlanul benne volt a szövegben, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban nem képes globális szupremáciára a megváltozott belpolitikai és nemzetközi környezet miatt. Egy realistább, „haszonelvűbb” külpolitikát ígért, amelyben az igazodási pont az Egyesült Államok érdekei lesznek (“America First”), és ennek alapján fogja kezelni Washington a szövetségeseit és a versenytársait is. Ez a felfogás veszélyes aberrációt jelentett az évszázados, hagyományos amerikai önkép és külpolitika terén egyaránt, mivel kimondatlanul az amerikai „kivételesség” mítoszát kérdőjelezte meg, és az Egyesült Államokat az önérdekek által vezérelt „normális” országnak minősítette. Donald Trump lényegében a nixoni–kissingeri külpolitikai felfogáshoz nyúlt vissza, ami már akkor is kiváltotta a liberálisok ellenszenvét. A 2000-es évek második évtizedében pedig a Demokrata Párt és a Republikánus Párt külpolitikai elitjei nagymértékű átfedést mutattak, s közöttük az időnkénti ellentéteket mindössze a taktika, s nem a stratégia váltotta ki.