Az Oszmán Birodalom felbomlása

Abstract

Az Oszmán Birodalom több mint hat évszázadot élt meg, ezalatt voltak virágzó, stagnáló, végül lassan, de mégis feltartóztathatatlan hanyatlást hozó periódusok, majd a fennállását lezáró agónia után a modern állam és nemzet újjászületése történt meg a Török Köztársaság megalakításával. Milyen események játszottak közre ebben a végső folyamatban, hogyan történt az Oszmán Birodalom felosztása, majd államutódlása? A területi felbontásnak az Osztrák–Magyar Monarchiával közös eleme a területátadás kikényszerítése volt, ami végül a lausanne-i békeszerződésben végleges változatot nyert. Fontos, hogy a Sykes–Picot-megállapodás jelentős mérföldköve volt az Oszmán Birodalom közvetlen felbomlásának, de annak első állomása mégis a Balkánról való kiszorulása volt, ami egyben az európai hódításainak feladását is jelentette. Az első Balkán-háború 1912. október 8-án tört ki. A több frontot nyitó keresztény erőkkel szemben a török hadsereg egy sor csatát elvesztett, a balkáni népek nemzeti önállósulási törekvése hosszú, ötszáz éves török uralomnak vetett véget. Mindemellett Európa „beteg embere” területi hódításait is kénytelen volt feladni, illetve komoly területi átrendeződések történtek a Balkánon. Sokan úgy vélik, ez újabb „előszobája” volt az első nagy háborúnak is, amit első lépésben a balkáni államok viseltek az Oszmán Birodalommal szemben. A győztes szövetségesek mindegyike nagyobb területet szeretett volna megszerezni, így a nagyhatalmi közvetítés ellenére Bulgária elégedetlenségét kifejezve elindította a második Balkán-háborút. A bolgár állam 1913. június 29-én hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát és Görögországot. A második Balkán-háborúban Bulgária ellen, valamint a szerbek és a görögök mellett harcoltak a románok, a törökök és a montenegróiak is, a hatalmas túlerőben levő koalíciótól pedig a bolgárok vereséget szenvedtek. Az új határok meghúzása után számítani lehetett arra, hogy előbb vagy utóbb újabb fegyveres konfliktusok törhetnek ki Délkelet-Európában. A folyamat itt elkezdődött, de ekkor még kezelni tudta a nemzetközi rendszer, ám a repedések ott voltak a multinacionális birodalmak falán, és ez nem csak az Oszmán Birodalmat, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát is érintette. A hatalmi ambíciók mellett a döntéshozatal során nem fordítottak figyelmet az etnikai, a földrajzi és a történelmi határok méltányos megállapítására, így csak egy szikra hiányzott azon a területen, amire az Osztrák–Magyar Monarchia saját gyarmatterületeként tekintett. Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni ambícióit fékezte Oroszország támogatása, amely a Balkán Szövetség háborúját megelőzően lényegében vámháborút indított Szerbia ellen, ugyanakkor Bulgáriát ígéretekkel kívánta maga mellé állítani. Mindenesetre a Monarchia balkáni politikáját a szerénység jellemezte, erősen tartózkodó volt a konfliktushelyzetek megoldásában. A Szerbia elleni preventív háborút a német közömbösség is hátráltatta, 1912 októberében ugyanis a Monarchia tartózkodott minden intézkedéstől és szabad folyást engedett az eseményeknek. Az Oszmán Birodalom gyors vereségét egykedvűen szemlélték Bécsben, a londoni rendezés előtt felmerült a fegyveres megoldás lehetősége is. A dinasztikus politika még a Hohenlohe-miszsziónak köszönhetően 1912 februárjában eredményre vezetett. A Szkutari-válság során az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot küldött Montenegrónak és mozgósított. Ezzel összeomlott a konzervatív szolidaritás eszméje, mert a Balkán ezzel szembekerült a Monarchiával, ami felingerelte az új balkáni nemzetállamokat, de egyben Oroszországot is. Kijátszották ezzel az utolsó kártyát is, a fegyverekre apelláltak. Az újabb balkáni háborút sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem akarta. A második Balkán-háború darabokra törte a Balkán Szövetséget és gyengítette Szerbiát, ami természetes nyereség lett volna a Monarchia számára. A remény azonban, hogy a bolgárok győznek, hamar szertefoszlott. A Monarchia életképességet akart mutatni. 1913 szeptemberében Szerbia csapatokat küldött Albániába, szerette volna a tengeri kikötőt megszerezni. Belgrád a Monarchiától ultimátumot kapott, ami után azonnal kiürítette a területet. A kudarcok után a Ballhausplatzon ideges volt a hangulat, hiszen Szerbia megerősödött, az Oszmán Birodalom pedig vereséget szenvedett a Balkánon. A továbbiakban az orosz birodalom már nem volt partner a balkáni kérdések rendezésében. A tekintélyromboló kudarcok után a fenyegetettség légkörében végképp gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a katasztrófát csak egyetlen eszköz tartóztathatja fel, a háború. A Balkán-háborúk után a szövetséges balkáni államok késznek mutatkoztak a török általános államadósság egy részének átvételére. Az 1913. szeptember 29-én megkötött bolgár–török szerződés, majd az 1913. november 14-én Athénben megkötött görög–török békeszerződés foglalkozott a szultán és a császári család magánjavaival, illetve a török állami tulajdon hovatartozásával. Az utóbbi években a történetírást komolyabban foglalkoztatta a birodalmak létrejötte, majd bukása, valamint az államépítés mikéntje, sikerei, összefüggései. Több munka foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és a Brit Birodalom belső szerkezetének hasonlóságaival és eltéréseivel. Fontos bemutatni azt is, hogy az etnikai nacionalizmusoknak milyen szerepe volt a többnemzetiségű államok felbomlásában. A másik ilyen vitapontnak számító kérdés volt a Sykes–Picot-szerződés szerepe az Oszmán Birodalom felbomlásában, hogy kinek lehetett voltaképpen a Trianonja? Természetesen sokan a közel-keleti kérdés mai problematikáival is összekötik az Oszmán Birodalom felemelkedését és bukását, és abban a Sykes–Picot-egyezmény hatását a mai folyamatokra. Nagy-Britannia és Franciaország számára, melyeknek korábbi birodalmi rivalizálása majdnem háborúhoz vezetett, a Sykes–Picot-megállapodás alapvető gyakorlat volt. Franciaország számára azért, hogy pontosan meghatározza azokat a területeket, amelyeket Kilikiában és Szíriában igényelt, és hogy Nagy-Britannia mezopotámiai követelését kockára tegye — sir Henry McMahon megpróbálta kizárni a Huszein serifnek tett ígéretéből. Sok tévhit kering a Sykes–Picot-megállapodás körül. Egy évszázaddal később sokan még mindig úgy vélik, hogy a dokumentum meghatározta a modern Közel-Kelet határait. Valójában a Sykes és Picot által rajzolt térkép, ami nem hasonlít a mai Közel-Keletre, meghatározta a gyarmati uralom azon területeit Szíriában és Mezopotámiában, ahol Franciaország és Nagy-Britannia szabadon „hozhat létre olyan közvetlen vagy közvetett közigazgatást vagy ellenőrzést, amilyenre vágynak (vágytak)”. Az a tény, hogy a britek és a franciák megosztották egymás között azokat a területeket, amelyeket Huszein serif a jövőbeli arab királysága számára követelt, sok történészt arra késztetett, hogy a Sykes–Picot-megállapodást a birodalmi hiteltelenség felháborító példájaként ítélje el – nem ékesszólóbban, mint George Antonius palesztin történész: „A Sykes–Picot-megállapodás megdöbbentő dokumentum. Ez nem csak a kapzsiság terméke, annál is rosszabb, azaz a gyanakvással teli szövetséges kapzsiság, ami butasághoz vezetett: olyan ez, mint egy megdöbbentő kettős üzlet.”