Az autonómiák három hulláma az európai történelemben

Abstract

Az autonómia az európai társadalomfejlődés alapvető vonása, amelynek eredete ahhoz kapcsolódik, hogy az ókori és a középkori városokban egyes társadalmi csoportok sikeres jogkövetelésekkel léptek fel a felsőbb hatalommal szemben. Helyi közösségek az Európán kívüli államokban is szert tettek önkormányzatokra, de azok hagyományon vagy a birodalmi központ beleegyezésén alapultak. Az európai autonómiák közös vonása, hogy az elismerésért (emancipáció) folytatott küzdelem fejeződik ki bennük. Az európai történelemben az autonómiatörekvések három nagy hullámát különböztethetjük meg. Az első a klasszikus ókorban a hellenisztikus birodalmakban (Kr.e. 3-2. század), illetve a római császárság első évszázadaiban (1-3. század) tűnt fel. A második az érett középkorban bontakozott ki (12-13. század). A harmadik a polgári demokratikus Nyugat-Európában indult útjára a második világháború után, de különösen az 1970-es évektől terjedt el. Az autonómiák általában a „jó kormányzással” (eunomia) kapcsolatos elképzelésekhez társultak. A klasszikus ókorban az iszonomia, az állampolgárokkal szembeni egyenlő bánásmód eszméje vezetett a politikai részvételen alapuló szuverén közösség megjelenéséhez, ami a római birodalomban az egész közigazgatást behálózó autonómiák rendszerévé alakult. A középkorban az autonómia a hatalom méltányos gyakorlásának keresztény koncepciójából eredeztethető, illetve a „szabadságok körei” és a kollektív jogok tágabb keretébe ágyazódott. A második világháború után a polgári demokráciák kiteljesedése lehetővé tette a lokális, majd regionális autonómiák megerősödését. Bár ez utóbbi kérdéskör identitáspolitikai, etnikai és gazdasági perspektívában is szemlélhető, főleg a multi-level governance elmélyülő tapasztalata révén szolgálhat tanulságos megoldásokkal a soknemzetiségű államok számára.