A szankciók mint a nyomásgyakorlás eszközei a nemzetközi kapcsolatokban : a Közel-Kelet és Irán esete

Abstract

Az elmúlt évtizedekben a nagyhatalmak által alkalmazott szankciós rendszer jelentősen átalakult. A kezdetleges, általánosabb hatású intézkedéseket a célzott és az ún. okos szankciók váltották fel. A jelen tanulmány – a bevezető elméleti gondolatokat követően – a közel-keleti térség egyes országain (Líbián, Szírián, Szudánon és legfőképp az iráni esettanulmá- nyon) keresztül vizsgálja a szankciós politika múltját és jelenét. E nyomásgyakorlás hatékonyságáról és annak méréséről a szakirodalomban hatalmas vita folyik. Az Iránt érintő szankciókat több hullámban vezették be az iráni iszlám forradalmat, illetve a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően. A 2015-ben aláírt nukleáris megállapodás azt az ígéretet hordozta a perzsa állam számára, hogy a főbb korlátozások betartása esetén azokat fokozatosan feloldják. 2018-ban azonban a Trump-adminisztráció egyoldalúan felrúgta a nukleáris alkut, és az ún. maximális nyomás politikájának keretében minden addiginál súlyosabb intézkedéseket vezetett be. Irán minderre az ún. maximális ellenállás politikájával válaszolt, amelynek következtében a gazdaság válságba került ugyan, ám 2020-ra az alkalmazkodás sikeressége is láthatóvá vált. Az Iránnal szembeni intézkedések így egyrészt elérték a hatásukat, hiszen az ország olajexportja jelentősen csökkent, másrészt azonban a rezsim ettől nem omlott össze. Mindez a szankciós politika korlátaira és lehetőségeire is rámutat.