A termesztett növények genetikai sokféleségének megőrzése Magyarországon - Intézményi közgazdaságtani elemzés

Abstract

A termesztett növények genetikai sokfélesége (diverzitása) egyike annak a kevés természeti forrásnak, amely a gazdálkodók számára évszázadokon át biztosan rendelkezésre állt. A tájfajták, hagyományos fajták sokféleségük révén alkalmazkodtak a helyi körülményekhez (különösen a változékony talaj- és klímaviszonyok között), s biztosították a gazdálkodás kockázatainak csökkentését. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) védőszárnyai alatt működő Növényi Genetikai Erőforrások Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute, IPGRI) harminc éve küzd a növényi genetikai források fenntartásáért és használatáért. Kezdetben a növénynemesítési céllal hasznosított helyi fajták eltűnő sokfélesége sarkallta a tájfajták génbanki összegyűjtésére és védelmére. A termesztett növények sokféleségének védelmére létrehozott génbankokat a válság hívta életre, melyet a nagyüzemi, iparosított mezőgazdasági termelés okozott. Ám hamar kiderült, hogy csakis kényszermegoldás lehet egyes fajokat az eredeti termőhelyen kívül, gyűjtemények vagy ültetvények mesterséges körülményei között (ex situ) nevelni és őrizni. Az élővilág sokféleségének fenntartása, hasznosítása inkább lehetséges a fajok és változatok életképes állományainak eredeti élőhelyén, természetes állapotban történő (in situ) megőrzésével; ott, ahol jellegzetes tulajdonságaik is kialakultak. Mára sok helyen a helyi körülményekhez alkalmazkodott tájfajták, hagyományos fajták eredeti termőhelyükön, termesztés útján történő fenntartása vált az agro-biodiverzitás védelmének és hasznosításának legfőbb útjává. A világ ezernégyszáz génbankja a nyolcvanas évek végén még évente hatvanezer mintát osztott ki a nemesítőknek, ma csupán tízezerrel teszi ugyanezt. A termőhelyrontó nagyüzemi, iparosított mezőgazdálkodás mellett a kényszerű génbanki, botanikus kerti védelem és használat csak a kisebbik rossznak számít (Cherfas [2004]).