Thomas Princen: Az üzleti tevékenység homályba burkolása és elnyújtása - Amikor a költségek internalizálása nem elegendő

Abstract

A fokozatos romlást és a fenntarthatóságot vizsgáló politikai gazdaságtannak nem csupán a termelési költségek teljes körű feltárására kell törekednie, hanem e költségek forrásaira is rá kell mutatnia. Meg kell vizsgálnia, hogy a gazdagságra törekvés miként vezet - akarva-akaratlanul - költségek figyelmen kívül hagyásához és cselekvők felelősségre vonhatatlanságához. Az írás feltárja a költségek keletkezésének és másokra hárításának (externalizálásának) körülményeit, különös tekintettel azokra a költségekre, amelyek jobbára akaratlanul, nem szándékoltan keletkeznek. Bemutatja, hogyan vezethet a gazdagságra törekvés, a piaci terjeszkedés, a tőke mobilitása és a termelési folyamatok áttekinthetetlenné válása nem szándékolt költségek létrejöttéhez és másokra terheléséhez. Elemzi az üzleti versenystratégia, valamint a termelési és a fogyasztási rendszerek hozzájárulását az efféle költségekhez. Az üzleti stratégia és az állami döntéshozatal állandóan újabb és újabb peremvidékek meghódítására ösztönöz, bármennyire hamis dolog legyen is ez, s bármekkora képtelenség is ökológiai szempontból. A peremvidékeken keletkező költségeket meghatározza az elhomályosítás, azaz a költségek áttekinthetetlenné tétele; valamint az elnyújtás, azaz a termelésről és a fogyasztásról szóló döntések egymástól való szétválasztása. Mindkettő gátolja a környezeti és a társadalmi visszacsatolásokat, valamint kognitív, intézményi és etikai síkon késlelteti, hogy a kezdeti hasznokat valamennyi végső költséggel szembeállíthassuk. Ahogy adott ügylet résztvevői között egyre nagyobb a földrajzi, kulturális, alkupozícióbeli és a közvetítésből fakadó távolság, úgy szakadnak meg a negatív visszacsatolások; úgy válik egyre több ember érintetté, miközben a döntéshozók köre szűkül; a környezeti problémák új helyeken jelentkeznek; a folyamatok egyre áttekinthetetlenebbé válnak; a költségek pedig másokra terhelődnek. Nagyobb valószínűséggel valósul meg fenntartható erőforrás-használat ott, ahol csökkennek a résztvevők közötti távolságok; ahol azok kerülnek döntési helyzetbe, akik érzékelik a negatív ökológiai visszacsatolásokat, illetve akik képesek és készek hatni ezekre; s ahol a gazdasági beavatkozásra vonatkozó bizonyítási teher a beavatkozóra száll át.