Kockázatokról és mellékhatásokról

Abstract

Miként lehetne újra tartós, robusztus növekedési pályára állítani a gazdaságokat? Ez foglalkoztatja a leginkább az uniós és hazai gazdaságpolitikát a pandémia lecsengése, valamint a részben az orosz–ukrán háború okán megtapasztalt, erősen inflációs időszak lanyhulása óta. A tünetek elég régóta fennállnak, a diagnózist is többször hallottuk már, továbbá a megoldási ötletek sem új keletűek. Az Európai Unió tagállamainak komoly versenyképességi hátránya van az Egyesült Államokkal és Kelet-Ázsia fejlett, valamint feltörekvő országaival szemben. Némi hangsúlyeltolódással, de a magyar politika is hasonló következtetésekre jutott. Tehát valahogyan be kell indítani a növekedést. Erre a már jól ismert fiskális ösztönzés és monetáris lazítás a recept, amelyhez természetesen új iparpolitika szükségeltetik. A hazai gazdaságpolitika is különféle – legfeljebb csak elnevezésében innovatív – programokkal próbálja támogatni a fogyasztást, a beruházásokat és különösen az építőipart, miközben további kamatcsökkentésre ösztönözné a jegybankot, mondván, az inflációs veszély már régen elmúlt. Hasonló kormányzati magatartás szinte az összes új európai uniós tagállamban megfigyelhető. Sikeres programokra azonban alig lehet rábukkanni, sőt igazából arra sincs tudományos bizonyíték, hogy a felsorolt gazdaságpolitikai intézkedéseknek a rövid távú politikai haszonszerzésen túl volt-e egyáltalán tartósan pozitív gazdasági és társadalmi haszna. Arra könnyebb példát találni, hogy a kezelt nemzetgazdaságban és társadalomban mikor jelentkeztek kedvezőtlen mellékhatások (persze némi demagógia is kell hozzá, ezt kár lenne tagadni).