Az Európai Unió és Latin-Amerika: halványuló elkötelezettség?

Abstract

A több mint 300 éves spanyol- és portugál gyarmati uralom máig élő és létező struktúrákat, jellemvonásokat hagyott Latin-Amerikán. Az amerikai kontinens felfedezését követő évszázadokban a spanyol korona szigorúan őrizte monopolhatalmát a felfedezett területek adminisztrációja és a velük folytatott gazdasági kapcsolatok felett. A gyarmattartó hatalmaktól való függetlenedést követően Latin-Amerikában a spanyolok és portugálok helyét a britek, franciák és németek vették át, a XIX. század második felében ezen európai államok lettek Latin-Amerika legfőbb kereskedelmi partnerei és tőkebefektetői. A XIX-XX. század fordulójától mind határozottabban volt érezhető az USA növekvő befolyása a régióban, a II. világháborút követően az európai kapcsolat Latin-Amerika számára gyakorlatilag elveszett; a kimerült. Az újjáépítés előtt álló európai országoknak sem érdekük, sem erejük nem volt latin-amerikai pozícióik visszaszerzésére. A Római Szerződéssel induló európai integráció létrejöttét követő évtizedekben a fejlődő államokkal kiépített kapcsolatrendszerében a latin-amerikai régió – mivel Spanyolország és Portugália ekkor még nem az EGK tagjai – nem számított prioritásnak. A francia alapító tagság, majd Nagy-Britannia csatlakozása nyomán az afrikai és ázsiai volt gyarmatokkal ápolt kapcsolatok kerültek középpontba. (Holland, 2002:53) Az 1975-ös Loméi Konvenció kifejezetten hátrányos helyzetbe hozta a latin-amerikai országok túlnyomó többségét a világpiacokon – kivéve a Karib-térség országait. Az 1980-as évtized fontos fordulópontként vonult be az európai országok és Latin-Amerika kapcsolatának történelmébe; innentől erősödő politikai és gazdasági kapcsolatokat látunk a két térség között. E tendenciának több oka is megnevezhető. A közép-amerikai konfliktusok rendezésében való európai szerepvállalás (San José-i folyamat) megteremtette a két térség közötti intézményes kapcsolatok alapját, a latin-amerikai adósságválság megoldásának, illetve globális kiterjedése megakadályozásának igénye a régió felé fordította Európa figyelmét. Emellett a latin-amerikai államok demokratizálódási folyamatát a volt gyarmattartókon kívül más európai államok is tapasztalataik átadásával igyekeztek támogatni, végül Spanyolország és Portugália intézményes európai integrálódása mindenképpen új dimenziót hozott a Közösségek külkapcsolataiban. Mindezek eredményeként az 1990-es évek elején túlfűtött optimizmus jellemezte a Latin-Amerika és Európa közötti jövőbeli együttműködést, a közös értékek jegyében. A nyugati civilizáció olyan általános értékei, mint a demokrácia, a jogállamiság vagy az emberi jogok mellett különös hangsúlyt kapott a közös nyelv és a vallás; a kultúra fontos összekötő eleme Latin-Amerika és Európa (pontosabban az Ibériai-félsziget) kapcsolatrendszerének. Az ezredforduló ismét változásokat hozott a két térség kapcsolataiban, az előző két évtizedre jellemző egyértelműen pozitív, előremutató tendenciák az elmúlt közel egy évtizedben mintha bizonytalanabbá váltak, sőt néhol visszafordultak volna. A témával foglalkozó szakirodalom mind többet foglalkozik a kapcsolatok kiüresedésével és ellaposodásával. Jelen tanulmány a biregionális kapcsolatok elmúlt húsz évének felvázolására vállalkozik; politikai, gazdasági és intézményi dimenziók mentén. Az intézményi elem beemelését az magyarázza, hogy az Unió külkapcsolataira általában is jellemző „group to group” szemlélet a Latin-Amerikához fűződő viszonyban is strukturáló tényező.