Szabadidő: lustasághoz való jog?

Abstract

A 19. században, ha egyáltalán módjukban állt az embereknek, a szabadon eltölthető időt választották a magasabb kereset ellenében, így akik már megszerezték a létfenntartásukhoz szokásosan szükséges eszközöket, leálltak a munkával. A munkaidő és a szabad idő két, egymástól elválasztott terrénumnak számított; az egyik a fáradozásra, a másik a pihenésre, semmittevésre szolgált. Az egyiket kimérték, beosztották, a fegyelmezés eszközévé tették a gyárban, a piacon pedig értékkel ruházódott föl, a másikat viszont számolatlanul töltötték el; örültek a munkások, ha kibújhattak a terhes időrend alól, s élvezték, hogy nem tartoznak senkinek elszámolni szabad estéjükkel vagy a vasárnapjukkal. A munkával töltött napok, illetve hetek, összehasonlítva a maival, sokkal hosszabbak voltak, napi 12–14 óra, illetve heti 72–84 óra, mégsem jellemezhető időszűkösnek ez a világ, sőt Linder (1970) egyenesen időmilliomos kultúraként állítja szembe a 20. századival. Időmilliomosnak, mert az emberek természetesnek tartották, hogy a munkán kívüli idejükben szabadok, azaz nem csinálnak semmit, mondhatni, bármire ráérnek. (...)