"A szívünk valószínűleg nem tud a májunkról, pedig mind a kettő csak része annak, ami mi vagyunk": Gondos Gergő monológja (I. rész)

Abstract

Nagymamám ágán, anyám ágán családunk egy nagyon régi református család volt. Tulajdonképpen a reformáció magyarországi megjelenésével egyidejűleg alakult ez így, és hagyománnyá vált, hogy a fi ú tagjai a családnak lelkészi tanulmányokat folytatnak, és utána lelkészként dolgoznak. Az első világháborúban dédnagyapám, aki gyakorló református lelkészként dolgozott, meglehetősen szomorú tapasztalatokra tett szert. A háború előtt ő is a manipuláció áldozatai közé keveredett, akik lelkesedéssel fogadták a háborút, és lehetőséget láttak a történelmi igazságtalanságoknak a korrigálására. Aztán egy vasárnapi napon táviratot kapott, amiben értesítették, hogy a fi a hősi halált halt a fronton. Ezek után a templomban közölte, hogy elnézést kér, de ő éppen képtelen istentiszteletet tartani, mert hogy nagyon erős kétségei támadtak magában is meg istenben is. Bölcs volt az egyház akkor, mert nem kényszerítették arra, hogy válasszon az istentiszteletek további rendszeres megtartása vagy pedig az egyházból való távozás között, hanem egy könyvtárosi állást találtak neki. Itt viszonylag jól érezte magát. Ő volt az, aki a háború alatt orosz katonákkal is találkozott. Az oroszoktól, Szovjetuniótól nagyon erős, szinte zsigeri félelem alakult ki a családban. Így a második világháború után menekülésnek indultak nyugat felé, és kikötöttek egy akkor még meglevő menekülttáborban, amit egy segélyszervezet tartott fent. Amikor megérkeztek, akkor már a szervezet azon gondolkodott, hogyan számolja fel a menekülttáborokat, hiszen kialakult a béke. Felajánlották azt, hogy mindenkinek segítenek vízumot szerezni különböző nyugati országokba. Mindez negyvenhét vége felé, amikor már szinte egyértelmű volt, hogy Magyarországon egy kommunista időszak következik. Akkor hirtelen úgy döntött a család, hogy visszajönnek, nem mennek tovább nyugatra. Teljesen irracionális cselekedet volt. (...)