Az antropológiai résztvevő megfigyelés története

Abstract

A „klasszikus” kulturális antropológia felfogható úgy, mint az egzotikum tanulmányozásának, megértésének és magyarázatának a tudománya. Az koronként változott, hogy mit és hogyan tekintettek egzotikusnak, de a tanulmányozó és tanulmányozott közötti földrajzi, társadalmi és kulturális távolságot hosszú időn keresztül mindig is adottnak tekintették és fenn is tartották. Az egzotikum a kulturális antropológia egyes korszakaiban más és más megfogalmazást nyert. A nagy földrajzi (és természettudományos) felfedezések korában vadembernek (savage) nevezték azt az idegen, bár emberforma lényt, akit alapvetően a természet részének tekintettek. A viktoriánus korban az evolucionista fejlődéstana terjedt el leginkább, és ebben az értelmezési keretben az egzotikum a fejlődés alacsonyabb fokán álló ősi társadalom (primitive society) lehetett csak. A XX. században, a kulturális antropológia modern korszakában a bennszülött (native, indigenous, illetve aboriginal) megnevezés használata terjedt el leginkább, mivel az egzotikumot ekkor saját kulturális hagyományai megtestesítőjeként fogták fel. Erre a modern korszakra jellemző leginkább az a kutatási módszer, amely a kulturális antropológia megkülönböztető jegyévé vált: a résztvevő megfigyeléses terepmunka módszere. Ennek az időigényes, elmélyült kutatási módszernek a lényege a miénktől kulturálisan eltérő szokások és magatartásformák, intézmények és gondolkodásmódok megértése. A terepmunka célja a bennszülött nézőpontjába helyezkedés, amely egyszerre próbálja érvényesíteni a megértő és empatikus hozzáállást és a tudományosan távolságtartó megközelítést.