Kína latin-amerikai és közel-keleti szerepvállalása a változó nemzetközi rendben

Abstract

Latin-Amerika és a Közel-Kelet földrajzilag távol eső térségek, a közöttük lévő politikai és gazdasági kapcsolatok nem számottevőek (bár az elmúlt évtizedben láthatóan erősödtek), ennek következtében összekapcsolásuk akadémiai kutatásokban nem jellemző. Ami mégis összeköti őket, az félperifériális státuszuk, ellátottságuk stratégiailag fontos nyersanyagokkal (és az ebből fakadó dilemmák), illetve az Egyesült Államok határozott politikai, gazdasági és katonai jelenléte az elmúlt évtizedekben – igaz, Latin-Amerikában ez utóbbi jóval korábbra nyúlik vissza. Az elmúlt két évtizedben a nemzetközi kapcsolatok diszciplínája különös figyelmet fordított a változó nemzetközi rend és a globális hatalmi erőviszonyok új mintái feltérképezésére. Számos tanulmány foglalkozott az Egyesült Államok globális pozíciójának gyengülésével, az ún. liberális nemzetközi rend válságával, Kína (Ázsia) felemelkedésével és a kínai–amerikai versengéssel; megfogalmazódott és széles körben elterjedt a tétel, miszerint a 21. század Ázsia évszázada lesz, párhuzamosan az USA globális pozícióvesztésével. Kína felemelkedése új globális pozíciót, sokszorozódó nemzetközi kapcsolódásokat jelent számára a világ államaival, amit az 1999-ben meghirdetett going global stratégia alapozott meg, majd az Egy övezet egy út program (Belt and Road Initiative, a továbbiakban BRI) 2013-as meghirdetése mélyített el. Peking a feltörekvő világ (emerging world) szószólójaként erősíti kapcsolatait a nyugati világon túli régiókkal és országokkal, köztük a latin-amerikai térséggel és a Közel-Kelet államaival. A Kínával épülő politikai kapcsolatok a Dél–Dél együttműködés (South–South Cooperation, a továbbiakban SSC) keretében, a multipoláris világrend jelszavával erősödnek, míg a gazdasági kapcsolatokat elsősorban Kína nyersanyagéhsége és piackeresése motiválja. Kína mindkét térségben relatíve új partnerként jelenik meg, és hitelét elsősorban az adja, hogy gazdasági felemelkedése saját úton, nyugati támogatás nélkül valósult meg, ami azt az ígéretet hordozza, hogy létezhet modernizáció és technológiai fejlődés a nyugati modellen túl is. Míg Latin-Amerikában a kilencvenes évek neoliberális reformjainak kettős eredményei és az ún. újbaloldali politikai fordulat (pink tide) hozta el a Kína felé fordulás kedvező körülményeit, addig a Közel-Keleten az arab tavasz, illetve az Egyesült Államok jelenlétének/beavatkozásának kétes eredményei teremtettek jó feltételeket a közeledéshez. Kína latin-amerikai és közel-keleti térnyerésének erősödése időben nagyrészt egybeesik, a kétezres évek elejétől tapasztalható a gazdasági kapcsolatok felfutása, amire erősödő politikai és intézményi kapcsolatok épülnek mindkét térségben. Kína a nyugati hatalmaktól elkülönülő, saját jegyekkel bíró nagyhatalomként mutatkozik be, retorikailag is hangsúlyozza eltérő attitűdjét – elsősorban az Egyesült Államokhoz képest –, ami mindkét térség szereplői számára vonzó, mivel komoly ellenérzések, kritikák mutatkoznak az amerikai befolyással/jelenléttel kapcsolatban. A tanulmány célja annak feltérképezése, hogy a kínai befolyás milyen érdekek mentén és milyen eszközökkel építkezik Latin-Amerikában és a Közel-Keleten az elmúlt húsz évben, illetve erősödő befolyása milyen pozitív és negatív következményekkel jár a két térségben? A következő két fejezetben összehasonlító elemzés keretében vizsgálom a Kínai Népköztársaság kapcsolatait Latin-Amerika és a Közel-Kelet államaival; érdekek, eszközök és kritikák mentén vetem össze a két esetet. Az elemzés kivitelezéséhez kereskedelmi statisztikákat használok, a magas szintű politikai találkozók dinamikáját vázolom fel, illetve a biregionális intézményeket és azok aktivitását vetem össze. Mindezek mellett Venezuela és Szíria példáján keresztül nézem meg, hogy Kína milyen válaszokat ad a helyi konfliktusokra. A konklúzióban a hasonlóságok és különbözőségek mentén igyekszem összefoglalni a kínai jelenlétben rejlő lehetőségeket és kihívásokat/veszélyeket Latin-Amerika és a Közel-Kelet számára.