A nettó bérhányad növelésének gazdaságpolitikai eszközei válság idején – A bérvezérelt növekedési modellre való áttérés Magyarországon

Abstract

Az 1980-as évektől a munka egyre kisebb szeletet kap az előállított jövedelemből annak ellenére, hogy termelékenysége folyamatosan növekszik. A visegrádi országok bérhányadának 2016-ös 52,7 százalékos átlaga jelentősen elmaradt az uniós 63,3 százaléktól. Magyarországon pedig közép-európai viszonylatban a teljes gazdaságra nézve jelentős, 6,8 százalékpontos csökkenés történt 1995 és 2016 között. A kurrens szakirodalom alapján a munka alkupozícióját a technológiai innovációk, a gazdasági globalizáció és a szakszervezetek gyengülése rontotta. A magyar gazdaságpolitika az előbbi két folyamatot adottságnak tekintve aktív munkapiaci politikákkal, munkapárti adópolitikával és a bérminimum emelésével, vagyis a tőkejövedelmektől a munkajövedelmek felé történő átcsoportosítással igyekezett megtörni a csökkenő trendet. Az oligopol piacokra és a korábbi évtizedek nyerteseire kivetett különadók, illetve az államadósság kamatfizetési megtakarításai hozzájárultak a közfoglalkoztatási programok létrejöttéhez, a családi adókedvezmény emeléséhez és a 15 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadó eléréséhez. Ezen intézkedések az Eurostat és az Ameco adatai szerint is közel két százalékos GDP-arányos bérhányad-növekedést kényszerítettek ki 2015–2016 között, a nettó reálbér és a reál-GDP aránya pedig ennél is nagyobb mértékben, 5,05 százalékponttal, a családi adókedvezményekkel is számolva 6,15 százalékponttal növekedett 2010 és 2016 között. E válságkezelési stratégia a korábbi adósságvezérelt növekedés helyett egy új, posztkeynesi, bérfelzárkózáson alapuló, hosszú távú növekedési modellbe illeszkedik. E stratégia a szakirodalmi eredményekkel összhangban a reálbéreket tartja a keresletet, s így a gazdasági növekedést hosszú távon és fenntartható módon katalizáló tényezőnek.