A modern nyugdíjrendszer kialakulásának két története

Abstract

Paul Samuelson 1958-ban publikált egy tanulmányt An exact consumption-loan model of interest with or without the social contrivance of money címmel (Samuelson, 1958), amelyet széles körben elfogadnak mint a nyugdíj-közgazdaságtan elméleti megalapozását. Úgy tekintenek rá, mint egyfajta elméleti alapra a folyó finanszírozású nyugdíjrendszernek nevezett konstrukcióhoz. Samuelson szerint piaci alapon, pénz és tartalékolási lehetőség nélküli gazdaságban nem lehet optimális megoldást találni az időskori fogyasztásra, ezért egy hobbesi–rousseau-i társadalmi szerződést kell kötni – ennek megtestesítője a modern társadalombiztosítási intézményrendszer –, amely szerint az egymást követő generációkból az aktívak mindig eltartják az időseket, cserébe őket is eltartják majd a most még gyermekkorú vagy meg sem született, következő generációk. Modelljében egyáltalán nem foglalkozik a gyermekek felnevelésével, sőt még a gyermekkort sem veszi be a modelljébe. A gyermekek felnevelésének költsége nulla, viszont tisztában van azzal, hogy a modern társadalombiztosítás fennmaradásához szükség van megfelelő számú gyermekre. Ebben a cikkben azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy milyen nyugdíjrendszer jön ki, ha feloldom Samuelsonnak a gyermekekkel kapcsolatos, fenti egyszerűsítését, és kiterjesztem modelljét a gyermekkorra is. Az eredmény meglepő: lényegében ugyanazokon az alapokon egy teljesen más történet is felépíthető, ami a mai nyugdíjrendszerhez nagyon hasonló, de attól egy-két döntő ponton eltérő rendszert eredményezne. A két történetet – a sajátomat és Samuelsonét – elneveztem „IAI” (inaktív-aktív-inaktív) és „AI” történetnek, s megvizsgálom, hogy az ezeken felépülő nyugdíjrendszer miben hasonló, és miben különbözik egymástól. A Samuelson által „hagyományos nyugdíjrendszernek” nevezett rendszer modernizálásának is tekinthető IAI-történet legfontosabb eleme, hogy a nyugdíjjárulékot nem egy későbbi nyugdíjra jogosító kvázi-befektetésnek tekintem, mint Samuelson AI-története, hanem mint a szülőknek a gyermeknevelésért járó, az állam által megszervezett visszatérítést – amely a „hagyományos nyugdíjrendszerhez” hasonlóan biztosítja azok öregkori megélhetését, tehát a nyugdíját. Ez is egy társadalmi szerződés, de ennek az alapján csak a gyermekeket nevelőknek jár nyugdíj. Akik viszont ezt nem teszik, azok megspórolják a gyermeknevelés költségeit, tehát számukra az államnak egy másik, feltőkésített nyugdíjrendszert kell megszerveznie úgy, hogy a megspórolt gyermeknevelési költségeket félrerakják, s nekik ebből lesz nyugdíjuk. A tanulmány végén röviden áttekintem, hogy a nyugdíj és gyermek problémának eddig milyen – a cikkemtől eltérő – megközelítései jelentek meg a szakirodalomban.