A formákról

Abstract

Eszmefuttatásom kiindulópontja az ismert paradoxon: a forma egyszerre föltár és elrejt, egyszerre tisztáz és elhomályosít. Ahogy ma a fogalmat túlnyomórészt értjük, az az utóbbi, tehát az elrejtés, elhomályosítás aspektusát emeli ki. A formához ugyanis a formalitás, a formaság, a formalizmus fogalma tapad: „ez merő formalitás”, „ez csak formaság”, „a formalizmus üresség” s így tovább. Sőt, a forma gondolatában a hazugság, de legalábbis az őszintétlenség, a valótlanság, a semmit mondás dominál. A filozófiatörténetben viszont a forma tudvalevőleg éppen fordítva, a lényeget jelentette. Ennek is megvan a maga egyszerű tapasztalati alapja, hiszen a valóságot jelentős részben vagy talán egészen eleve formázottan fogjuk fel, hiszen mi mást tudnánk, legalábbis szemmel, de füllel is befogadni, mint aminek térbeli, időbeli, fényhullámhosszbeli, hangmagasságbeli stb. határai, körvonalai vannak. Amit látunk, hallunk és érzékelünk, az mindig határoltság, forma és alak vagy alakzat. Csakhogy, visszatérve a paradoxon másik ágára, a formák határoltsága egyúttal azok esetlegességét és mulandóságát is jelzi, s ezzel azok valamilyen lényegi lényegtelenségét is. Ami azonban lényegnek mutatkozik, s mégsem az, annak máris szembe kell néznie az őszintétlenség és a hamisság vádjával. Minden, ami formaként létezik, egyszerre állítja és tagadja önmagát. Mintha a nevezetes krétai paradoxon – állíthatja-e valami önmagáról igazságként azt, hogy hamis – valójában az univerzum minden formájának alapproblémájára is utalna.