Franciaország és az 1950-es évek elsõ felének európai integrációs folyamata

Abstract

A modern államrendszer alapja az államok külső és belső szuverenitása. Egy állam politikai, gazdasági hatásköreitől nem válik meg könnyen, sőt igen erős kényszernek kell fellépnie, hogy erre az útra lépjen. Igaz ez akkor is, ha az együttműködés hosszú távú haszna meghaladja a rövid- és középtávú előnyöket. Nincs ez másképp Franciaország esetében sem. Az 1950-es években az európai integrációs folyamat elindításával a franciák a 20. századi történelmük legnagyobb lépését tették meg. Új alapot adtak a roskadozó francia nagyhatalmiságnak, ismét Európa vezető nagyhatalma lettek. Az európai integráció nélkül Franciaország külpolitikai mozgástere a hidegháború alatt és után is jóval szűkre szabottabb lett volna. És mégis. Az 1950-es évek francia Európa-politikája azt igazolja, hogy Párizs nem e történelmi lépés súlyának – a várható gazdasági és politikai haszon – tudatában cselekedett. Mind a szén, vas-, és acélipar integrációja, mind a Római Szerződések aláírása egyrészt erős külső kényszer, másrészt politikai alternatíva hiányában következett be. Az 1950-es évek konkrét integrációs lépéseit alapvetően gazdaságpolitikai megfontolások, elsősorban a kimaradás várható költségei miatt érzett aggodalom irányította.